Özvegy Gombócz Lipótné, Simon Berta néven, Alsólendván született. Sok gyermekkori történetet mesélt magáról. Küzdelmes élete hasonlított sok más emberéhez, de mégis én úgy gondolom hogy ő nem olyan mindennapi ember volt. Mivel velünk lakott, ezért tudom a sok jót, és szépet róla. A családban ő volt "A Tündér".
Három nyelven beszélt, sokat olvasott. Élete során a rossz dolgokkal megbirkózott, ügyes, dolgos, és okos asszony volt. Munkájára kényes, és precíz volt, amit türelemmel, és kitartóan végzett. Soha nem végzett fél munkát. Ezek voltak a fő erényei. Sütés-főzés közben a rendhez ragaszkodott. Ha a konyhában dolgozott, akkor is tanított, pedig még kicsi voltam: "Ha nagy leszel kislányom a zöldséget szép apróra vágd, a nokedlit a levesbe szintén kicsikre szaggasd, úgy gusztusos!" "Ne felejtsd el: Egy jó háziasszony, olyan mint egy patikus, főzés közben amit elveszel a helyéről, amint nem kell tedd vissza!" Kitágult szemekkel hallgattam:
- De miért Nagymama?
- Gondold csak el, - szólt a válasz - mi történne az emberekkel ha a patikus mindent össze-vissza rendetlenül cselekedne? Bizony sok ember élete kerülne bajba.
Életemben elkísértek bölcs tanításai, amiket könnyen betartottam, mert mindig rá emlékeztettek.
Gyönyörűen tudott kézimunkázni, szebbnél szebb dolgokat. Nagy türelemmel ő tanított minket erre is, húgommal együtt. Kötés, horgolás, varrás, stoppolás, foltozás. Leányoknak ezt fontos volt tudni. Kisszéken és sámedlin ültünk délután. Szigorúan megkövetelte tanítás alatt a figyelmet. Nem addig tartott amíg nekünk tetszett. Most is hallom a hangját: "Egy sima, egy fordított, itt átveszed a szemet, és áthúzod!" Bizony a mi türelmünk rövidebb volt mint a Nagymamáé. Hogy célt érjen el, úgy tudott közben mesélni, hogy észre sem vettük az időt, és kis kezünkben megragadtak a mozdulatok. Nagy örömmel dicsekedtünk el, hogy tudunk kötni, horgolni.
Nagymama életében sok-sok küzdelem volt. Kilenc gyermeket hozott a világra. Az akkori időkben négy gyermeke kis korban meghalt. Előfordult, hogy az egyik kisfiú este, a másik pedig reggel halt meg. Így mondta: "szamárkehében." A kilenc gyermek közül, egyedül Édesanyám lett kislány. Amikor megszületett, Anyu azt kérdezte Papától, - mert így szólította - "Mi is legyen a neve ennek a kislánynak?" "Hát, legyen Micka!" No igen, de ez becenév, így végül Máriának keresztelték, és Micinek szólították. Így lettem én is - mint második gyermeke Anyámnak - Mici. Nagymama aztán korán elveszítette 41 éves férjét. Öt gyerekkel maradt egyedül. Anyukám akkor hét éves volt, a legkisebb öccse pedig öt. Nagypapa szabómester volt, de a Nagymama is kivette a részét ebből a munkából. Akkoriban vásározni jártak. Éjjel indultak, és szekérrel keresték fel a környékbeli városokat, például Körmendet.
Fiait Józsit és Antit szabónak adta, Poldit tanítta, le is doktorált, Feri pedig autó-hajógépész, szerelő lett. Édesanyámat háztartásra nevelték, valamint kitanulta a cukrászat csínyját-bínyját a muraszombati cukrász rokonoknál. Leány korában még egy kis cukrászdát is nyitott Lentiben. Közben telt az idő, és azért Lentiben is nehéz volt az élet. Nagymama két szabó fiával elindult Budapestre szerencsét próbálni. Albérletet vettek ki, és hirdetések útján sorra járták a lehetőségeket. Nem volt könnyű, egyhamar elfogyott a pénzük, ezért Nagymama eladta a karikagyűrűjét, hogy élelmet tudjon venni. Végül sikerrel jártak: A "Beszkárt"-nak (egykori BKV) kellett egyenruhákat varrni. Megkapták a mintákat, és kiszabták a határidőt amire el kellett készülnie. Nagymamával az élen, a két fiú minden tudását beleadva elkészültek. Az átvevők németül beszélgettek, és nagyon kiválónak minősítették a munkát, ám az egyikük azt mondta, hogy a kialkudott árat nem adják meg érte. Nem gondolták hogy Nagymama tud németül, aki mindent megértett, de persze nem árulta el magát. Így hát nem engedtek az árból, és megkapták az eredeti összeget. Így indultak el a pályán. Később társasággá alakultak, és így találták meg a boldogságukat. Józsi, mikor már megengedhette magának Nagymamának egy gyönyörű széles karikagyűrűt ajándékozott. Mikor kezére húzta, így szólt: "Mama - mert így hívta - soha el nem felejtem mit tett értem! Az eredeti gyűrűjét nem tudom visszaadni, de ebben a szeretetem lakik, ami soha el nem vásik!"
Közben a háború szele is megérkezett. Nagymama három fiát, szép családjaik mellől ragadta el a halál. Józsi, feleségét, és három kislányát hazamenekítette Budapestről Lentibe, őt magát viszont 18 aknaszilánk érte a front alatt. A szörnyű hír után, amint lehetett Nagymama elindult fiát megkeresni, de utazása nem volt akármi. Lentitől Budapestig a vonat tetején utazott. Közös sírból kikereste, majd illően eltemette fiát a Kerepesi Temetőben. Aztán a másik két fiú, Feri és Poldi, pár év után követte. Felmérhetetlen csapás, ami érte. Isten olyan erőt, akaratot adott neki, pedig olyan törékeny volt. Ezt csak hittel, Istenhez tartozással lehetett elviselni. Mikor a múltról mesélt, valami messzeségbe révedtek szemei, és úgy mondta mintha valami film peregne előtte, amit ő lát, és mi hallgattuk. Kedves arcán olyan nyugalom volt, csak a könnycseppek árulták el néha az érzelmeit.
A Nagymama a ruhaviselést is tanította. "A ruhákat tudni kell viselni!" "Nem mindig a divat a divat! Kockás ruha, kövér-telt alakra nem jó, soványra pedig a csíkos tilos!" Mise után az ünnepi ruhát levettük. Este mindig a ruhákat, szép rendben a szék hátára kellett rakni. Nem volt nehéz, mert így szoktuk meg. A kalács amit sütött olyan volt, hogy már a látványa is ínycsiklandozó, az illata ma is az orromban van. Szeretek emlékezni a kacsa, liba, vagy pulykasültekre. A hagyományos régimódi sparhelyt redliéből, sokszor elővette a finom pecsenyét, és locsolgatta, míg szép ropogósra sült. No és a szeletelés, trancsírozás, a szép tál, ahogy rárendezte... Csodálatos volt! A vágódeszkán maradt hússzilánkok íze pedig egy olyan íz, amit nem lehet leírni. Mindig megengedte hogy megehessük, hisz ebéd előtt szigorúan tilos volt enni, de Nagymama úgy intézte, hogy sikerült. Ha Anyu közeledett, hangosan ránk szólt: "Gyerekek! Kifelé, még nem kész az ebéd!" Azok az esték, a kenyérsütés estéje, szép szertartás volt. A konyhában meleg volt, hogy a dagasztóteknőben a kenyérliszt melegedjen. A kovászkrém állt. Hajnali felkelés, hogy jól ki legyen dagasztva a kenyér. Sok erőt, és nagy gyakorlatról árulkodó mozdulatokat igényelt. Kezdéskor keresztet rajzolt, és Isten nevében kezdte. Krisztus teste a kenyér. Sokszor hallottam tőle, és ez igaz is! Ha leesett egy darab kenyér, felvettük és megcsókoltuk, ez természetes volt. A hit, és a tisztelet csodálatos ajándék Istentől, de mindenekfelett az, hogy ilyen családban nőhettünk fel!
Mivel népes volt a család, Nagymama Édesanyámnak nagy segítség volt. Temérdek munka volt a ház körül. Nagy kert: Virágos, és baromfiudvar. Malacok és disznók az ólban, konyhakert, amiben minden megtermett, és persze a fodrász-üzlet, ahol édesapám segéddel, és inassal dolgozott. Nagymama mindenben segített. Ezért írtam az elején hogy egy igazi Tündér volt! A sok szép mesét, bölcsességet, történetet életéről, az énekeket egyszerűen nem tudom elfelejteni. De az már egy másik emlékezés lesz!
