"Dobog a szív, s a dob pereg
Dübörögnek a fegyverek..."
Kislány voltam, amikor e dallamok ütemére masíroztak a katonák. Közöttük az én Édesapám is. Tágra nyílt gyermek szemekkel a kapukra felmászva néztük ahogy meneteltek. Kicsi szívem hevesebben dobogott. A riadalom, a félelem korán bele költözött. Ha a sziréna megszólalt és a harangokat félre verték, sietve szaladt a család a szabadba, fák alá és a bunkerok közelébe. Ó hányszor, és hányszor megismétlődött. Az éjszakák sem voltak nyugodtak: Az alsóneműt, harisnyát le sem vettük, és arra vettük fel a pizsamát. Ha kellett, szinte behunyt szemmel kaptuk magunkra a ruhát. Ahogy kis falunkat a "Sztálin gyertyák" fénye éjszaka bevilágította, a félelem fokozódott. Miután a rengeteg repülőgép dübörögve elvonult, továbbra sem volt nyugalom, mert egy-két magányos gép olyan légi csatába kezdett, hogy a lélegzetünk is elállt. El lehet képzelni mit érzett Édesanyám három gyerekkel, és egy negyedikkel a szíve alatt.
A háború borzalmaiból, a bombázásokból, ami sok ember életét tette tönkre, mi nem sokat éreztünk, de így is átéltük, benne voltunk, izgultunk, féltünk, rettegtünk már gyermekkorunkban. Ezt elfelejteni nem lehet. Úgy beleivódik az emberbe, hogy idős korában is retteg e szótól: "háború". Sajnos az emberek ma sem nyughatnak. Az ének nem messze tőlünk ma is aktuális: "Dobog a szív..."
Az életet kéri, akarja, de a fegyverek dübörögnek, és nem pihennek, nem hallgatnak. Az éjszakában repeszgránát robbanás felhőkig száll, de senki sem akarja meghallani. Hát miért nem? Emberek! Világ összes béke szeretői, hol az erő és az akarat? Kisdedek és gyermekek sikolya hallatszik a zajon át. Nincs szívetek? Akkor miért dobog? Kiért? Hiszen a béke az egész emberiség álma. Még időben van, de ha késik a segítség mind oda veszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése